A fáraó volt az ország abszolút uralkodója és, legalábbis elméletileg, teljes irányítása alatt tartotta a vidéket és annak erőforrásait. A király volt a legfőbb hadügyi parancsnok, és a kormányzat feje, aki a hivatalnokainak bürokráciájára támaszkodott annak érdekében, hogy sikeresen végre tudja hajtani az ügyeit. Az adminisztráció vezetésével a második embere volt megbízva, a vezír, aki a király megbízottjaként cselekedett és a vidék felméréseit, a kincstárat, az építészeti fejlesztéseket, a jogi rendszert és az archívumot kezelte. Regionális szinten az ország 42 adminisztratív régióra oszlott, ami nomosz névre hallgatott, és mindegyiket egy nomark vezetett, aki elszámolással tartozott a vezírnek az irányítása felől. A templomok voltak a gazdaság gerince. Nemcsak az imádság helyei voltak, de felelősek voltak a nemzet javának tárolásáért és összegyűjtéséért is, gabonaraktárak és kincstárak rendszerén keresztül, amit gondnokok felügyeltek, akik újra elosztották a gabonát és a javakat.
A gazdaság nagy része központilag szervezett volt és szigorúan ellenőrizték is. Bár az ókori egyiptomiak nem használtak pénzérméket a késői szakaszig, használtak egyféle pénz-barter rendszert, ami a gabona standardon alapult, valamint a deben súlymértéken, ami 91 grammnyi réz vagy ezüst súlya volt, és közös címletet jelentett. A munkásokat gabonában fizették ki; egy egyszerű munkás 5 és fél zsák (200 kg) gabonát kereshetett havonta, míg egy elöljáró hét és fél zsákot is kereshetett (250 kg). Az árak stabilak voltak mindenhol az országban és listákon vezették őket, hogy a kereskedelmet irányítani tudják; például egy ing 5 réz debenbe került, míg egy marha 140 debenbe került. A gabonát más javakra cserélhették a fix árlista alapján. Az i. e. ötödik században a pénzérméket külföldi mintára bevezették Egyiptomban. A pénzeket először nemesfémek standard darabjaiként használták, mintsem igazi pénzként, de a következő évszázadokban a nemzetközi kereskedők a pénzre támaszkodtak.
