Történelem segédanyagok

Aken – az alvilág révésze
Amon – a rejtett, egy helyi teremtő istenség, ami később Mutot vette feleségül, miután fontosabb lett,
Amunet – a levegő eredeti istensége, kobraként vagy kígyófejű nőként ábrázolták
Anubisz – kutya vagy sakálisten, a balzsamozás, és sírgondozás istene, aki vigyáz a holtakra
Anuket – a Nílus folyó istennője, Szatisz gyermeke, az élet és a termékenység adományozója, gazellafeje van
Apep (Apofisz) – az alvilág gonosz kígyója, Rá ellensége
Ápisz – talán az Ápisz bika volt a legelső termékenységi alak, akit később Ptah-hal azonosítottak, és később Ozirisszel, é Szokarisszal, a halál és az alvilág későbbi isteneivel. Mint Ápisz-Atum, a napkultuszban is jelentős szerepe volt, és napkoronggal jelölték a bikaszarvai között. Az Ápisz bika gyakran egy olyan királyként van ábrázolva, aki a halála után vált istenséggé, utalva egy korábbi szokásra, amelyben a királyt feláldozták
Aton – A napkorong vagy gömb, amit IV. Amenhotep (Ehnaton) korában egyetlen istenként imádtak
Atum – egy teremtő istenség, és a lenyugvó nap istene
Básztet – istennő, a fáraó védelmezője és napistennő, és éjjelente a nap ragyog a szemeiben, oroszlánként és macskaként egyaránt imádták, macskatestű, vagy macskafejű nőként imádták
Bát – a kozmoszt jelentette és a lélek lényegét (Ba) – tehénistennő, aki jogokat ad a királynak, később a szisztrum nevű hangszerrel azonosították és az ankh jelével jelölték
Bes – törpe félisten – a háztartás, a gyermekszületés és a szórakozás védelmezője
Geb – A Föld istene, Egyiptom első ura, Nut férje
Hápi – az istenség, ami a Nílust személyesítette meg, az élet és a termékenység istene
Hathor – az egyik legidősebb istensége, gyakran tehénként jelölték, mint tehénistennő, égistennő, faistennő, aki a fáraó anyja volt, és az univerzumnál öregebb, a biblia aranyborjúja, később a szerelem és a zene istennője
Heget – a gyermekáldás és a termékenység istennője, aki a születéskor életet lehel az emberbe, békaként vagy békafejű nőként ábrázolták
Hórusz (Héru) – sólyomfejű istenség, az ég istene, a háború istene, és a védelmezés istene, többféle formája ismeretes, például Héru, Ízisz gyermeke, Felső Egyiptom fáraóinak istene és Héru, az öreg.
Ízisz (Ászet) – a mágikus erő és a gyógyulás istennője, maga a trón, később Ozirisz felesége és a holtak védelmezője
Juszaaszet – minden istenség anyja és nagyanyja, később Atum vagy Atum-Rá „árnyéka”
Kefri (Kefra) – a szkarabeusz (galacsinhajtó) bogár, a hajnal megtestesítője
Knum – teremtő istenség, az áradás istene
Konsu – Amon és Mut fia, akinek a neve vándort jelent, ami valószínűleg a hold útjára utal az égen, mert holdistenség volt. Később a gyógyítás istene.
Kuk – a sötétség megszemélyesítése, gyakran békafejű istenség, akinek a női formája a kígyófejű Kauket volt
Ma’at – egy istennő, aki az igazság, az egyensúly, és a rend megszemélyesítése, nőként ábrázolták, aki ült vagy állt, és jogart tartott az egyik kezében, és egy ankh-ot a másikban – ő tett rendet az eredendő káoszban, és az univerzum rendjének megtartásáért felelős minden lakójával együtt, megóvja őket attól, hogy visszatérjenek a káoszba
Mafdet – aki gyorsan szalad, a jogi igazság (végrehajtás) istennője, általában gepárd alakban imádták, de néha macska, mongúz vagy leopárd alakjában is, védelmezett a férgektől, a kígyóktól és a skorpióktól; így a királyi múmiák ágya fölé helyezték
Menhit – a háború istennője – oroszlán-istennő, később Szekmettel azonosították
Meretszéger – a királyok völgyének kobra-istennője, néha háromfejű, a piramis alakú hegy megszemélyesítése, ami a fáraók sírjára vigyáz a Királyok Völgyében
Meszkhenet – a gyermekáldás istennője, és minden ember Kájáért felelős, a lelkének egy darabjáért, és a sorssal azonosították
Mentu (Montu) – a háború legrégibb istene – nomád istenség
Min – több különböző formában imádták, de főleg egy férfi emberi alakban, és merev pénisszel ábrázolták, amit a bal kezében tart, és a jobb kezében pedig egy cséphadaró van; az Új Királyságban összeolvadt az alakja Amonnal, Min-Amon-kamutef alakjában, és az oltárát egy pár marhaszarvval koronázták meg
Mnevisz – Héliopolisz szent bikája, később Rával azonosították, mint a nap-marha istenség sarja, és Minnel is; amikot Ehnaton megtagadta Amont Aton javára, kijelentette, hogy megtartja a Mnevisz imádatot, ami a nappal való megfeleltetéseinek köszönhető
Mut – anya, és eredetileg a kozmosz ősi tengerének címe volt, a kozmosz anyaképe
Naunet  - az ősi víz istennője, azonos Muttal, és később Nu-val volt szoros kapcsolatban
Neit – A háború istennője, később nagy anyaistennő – az ősi vizek neve, a teremtés és a szövés istensége, azt mondták a világmindenséget a szövőszékén szőtte
Nekbet – az egyiptomi keselyű istensége, szárnyaival Egyiptom, a nemesség és a fáraó védelmezője – az anyák anyjaként utalnak rá, aki a kezdetektől létezett, és a világ megteremtője volt, mindig látható volt a fáraó kettős koronájának elején, Wádjettel együtt
Neftisz – a halál istennője a csörgő (szisztrum) tartója, Ízisz testvére, és Hórusz nevelőanyja, sólyomszárnyakkal bíró nőként ábrázolták, általában a védelmezés egyik erős szimbóluma volt
Nut – a mennyek és az ég istennője – több istenség anyja, a napé, a holdé és a csillagoké
Ozirisz (Wezir) – az alvilág istene Hathor és Anubisz után, a termékenység és a mezőgazdaság istene Nut, az égistennő és Geb a földisten legidősebb fia, Ízisz testvére, később férje – Felső Egyiptom korai istene, akinek kultusza az i.e. hatodik századig fent maradt
Pakhet – aki könnyezik, Szekmet és Básztet összeolvadt megfelelője, oroszlánvédelmező
Ptah – teremtőisten, az ipar istene is
Rá – a Nap, teremtő isten – Héliopoliszban (Napváros) dívott a kultusza
Szatisz – egy istennő, aki eredetileg a Nílus folyó áradását jelképezte, ősi háború, vadászat, és termékenységistennő, a Nílus (Anuket) anyja, íjjal és nyilakkal ábrázolták és gazella-, vagy antilopszarvval, néha tollas koronával
Szekmet – a rombolás és a háború istennője, az oroszlán, Rá megszemélyesített arca, a fáraó védelmezője, napistenség később Harhor egyik arca
Szeker – a halál istene
Szelket - skorpióistennő, a mágia istennője
Szobek – a Nílus krokodilistensége
Szet – a vihar istene, később a gonoszság és a sivatag istene, Felső Egyiptom védelmezője, káoszisten – nincs egy különálló állat, ami megszemélyesítené őt, de több állat jellemzőiből álló istenként ábrázolták
Szesat – az írás, a csillagászat, az asztrológia, az építészet és a matematika istene, írnokként ábrázolták
Su – a szél vagy a levegő megszemélyesített alakja
Taweret – a terhes nők istennője, a gyermekáldás védelmezője
Tefnut – istennő, az eső, a felhők, a nedves időjárás istennője, macskaként, néha oroszlánként ábrázolták
Thot – a Hold, a rajzolás, az írás, geometria, bölcsesség, gyógyászat, zene, csillagászat, mágia istene; gyakran íbiszfejjel, vagy lúdfejjel ábrázolták
Wádjet – istennő, alsó Egyiptom kígyóistennője, kobraként ábrázolták, Egyiptom és a fáraó védelmezője volt, a fáraó koronáján mindig ábrázolták; később Nekbet képével egyesült, miután észak és dél egyesült; más szimbólumai: szem, kígyó egy boton
Wepwapwet – felső Egyiptom sakálistene

Számos Istenséget állat képében is imádtak:

Ptah – bika,
Básztet – macska,
Thot – íbisz,
Amon – kos,
Hórusz/Rá – sólyom
Anubisz – sakál,
Szobek – krokodil,
Hathor – szarvasmarha,
Szekmet – oroszlán,
Nekbet – keselyű,
Ejo vagy Wádjet – egyiptomi kobra,
Khepri – szkarabeusz (galacsinhajtó) bogár,
Geb – egyiptomi liba

Az istenekbe és a túlvilágba vetett hit a kezdetektől az egyiptomi civilizációban gyökerezett; a fáraó irányítása a királyok isteni jogán alapult. Az egyiptomi panteont természetfeletti erővel bíró istenek népesítették be, és azokat segítségül vagy védelem érdekében hívták. Viszont az isteneket nem mindig tekintették jóindulatúaknak, és az egyiptomiak úgy hitték, hogy felajánlásokkal és imákkal kell őket kibékíteni. A panteon szerkezete folyton változott, amikor új istenségeket vezettek be a hierarchiába, de a papok nem tettek erőfeszítést annak érdekében, hogy rendet tegyenek a sokféle és sokszor egymásnak ellent mondó teremtésmítoszok és történetek között, hogy egy egységes és következetes rendszert hozzanak létre. Az istenségek fogalmait nem tekintették egymásnak ellentmondónak, inkább a valóság különféle rétegeit jelentették.

Az isteneket kultikus templomokban imádták, amit a király javára cselekvő papok szolgáltak. A templom közepén az imádott isten szobra állt egy oltárral. A templomok nem szolgáltak az egyházközösség nyilvános imádkozóhelyéül, csak bizonyos ünnepnapokon nyitották az istenséget hátán hordozó oltárt a nyilvánosság számára. Általában az isten területe el volt zárva a külvilág számára, és csak a templomi személyzet számára volt elérhető. A hétköznapi emberek magánszobrokhoz imádkozhattak otthonukban, és amulettek jelentetté a védelmet a káosz erői ellen. Az Új Királyság után a fáraó szerepe kevésbé lett hangsúlyos, mint spirituális közbenjáró, inkább közvetlenül az isteneket imádták. Ennek eredményeképpen a papok jósdák rendszerét építették ki, hogy az istenek akaratát eljuttassák az emberekhez.

Az egyiptomiak úgy hitték, hogy minden emberi lény spirituális és fizikai részekből lett megalkotva. A test mellett minden embernek volt egy árnyéka, egy személyisége vagy lelke (ba), életereje (ka) és egy neve. A szívet tekintették az agy helyett a gondolatok és az érzelmek központjának. A halál után a test spirituális része elszakad a testtől, de a fizikai maradványokra (vagy egy helyettesítőre, például egy szoborra) van szüksége, hogy végleges otthonául szolgáljon. A z elhunyt végső célja az volt, hogy a ká-ja és a bá-ja újra egyesüljön és egy legyen az „áldott holtak” közül, hogy akh-ként, azaz „hatékonyként” éljen. Annak érdekében, hogy ez megtörténjen, az elhunytat érdemesnek kellett, hogy találják rá egy próbán, amiben a szívét mérlegre teszik az „igazság tollával” szemben. Ha érdemesnek találtatott, folytathatta a létezését a földön a spirituális formájában.

A legtöbb ókori egyiptomi ember gazda volt, és röghöz kötött. A falvak közvetlen családtagokra korlátozódtak, épületei sárból és téglából épültek, hogy hűvösek maradjanak a napközbeni hőség alatt is. Minden otthonnak nyílt tetejű konyhája volt, ami tartalmazott egy malomkövet, ami liszt őrlésére szolgált, és egy kisebb sütőt, amiben a kenyeret sütötték. A falakat fehérre festették és festett vászonfüggönyökkel díszítették a falakat. A padlókat nádszőnyeggel borították, míg a fa hokedlik, ágyak voltak a földön, kisebb asztalok tették ki a bútorokat.

Az ókori egyiptomiak nagy hangsúlyt fektettek a higiéniára és a megjelenésre. Legtöbben a Nílusban fürödtek, és olyan szappant használtak, amit állati zsírból és krétából készítettek. A férfiak a teljes testüket borotválták a tisztaság miatt, é aromás parfümöket és balzsamokat használtak a rossz szagok eltűntetésére és a bőrük megnyugtatására. A ruházat egyszerű vászonból készült, amit kifehérítettek, és a felsőbb osztályok férfijai és a női is viseltek parókát, ékszereket és kozmetikát. A gyerekek körülbelül 12 éves korukig meztelenül jártak, és ebben a korban a fiúkat körülmetélték, és borotválni kezdték a hajukat. A nők voltak a felelősek a gyerekek gondozásáért, míg a férfi a család bevételét hozta a konyhára.

A zene és a tánc népszerű szórakozási lehetőséget nyújtott azok számára, akik meg tudták ezt engedni maguknak. A legkorábbi hangszerek sípok és hárfák voltak, míg a trombitához és oboához hasonló hangszereket később fejlesztették ki, és váltak népszerűvé. Az Új Királyságban az egyiptomiak csengőkön, cimbalmon, tamburinon és dobokon játszottak, majd Ázsiából importált lanton és lírán. A szisztrum egy csörgéshangú hangszer volt, amit legfőképpen vallási szertartások során használtak.
Az ókori egyiptomiak számos szabadidős tevékenységet űztek, például játékokat és zenét. A szenet, ahol a bábuk véletlenszerűen mozogtak, a legkorábbi időktől népszerű volt; másik, hasonló játék volt a mehen, aminek kör alakú játékterülete volt. A zsonglőrködés és a labdajátékok a gyerekek körében voltak népszerűek, és a birkózást is dokumentálták Beni Haszán sírján. Az ókori egyiptomi társadalom tehetős tagjai vadászni és hajózni is jártak.
A deir el-madinai falu feltárása máig az egyik legátfogóbb tanulmányát adta az ókori világnak, ami egy négyszáz éves szakaszt mutat be. Nincs másik összehasonlítható tanulmányozható terület, ami az ókori szerveződést, a közösségi érintkezést, munka- és életkörülményeket ilyen részletességgel feltárná.

A hieroglifikus írás i.e. 3200 körül keletkezett és 500 szimbólumból állt. Egy hieroglifa egy szót, egy hangot vagy egy néma határozót is jelenthetett; ugyanaz a szimbólum különböző szerepet töltött be a különböző összefüggésekben. A hieroglifikus egy hivatalos írás volt, és kőemlékműveken és sírokon használták és olyan részletesek voltak, hogy önmagukban is művészeti alkotásokat jelentettek. A hétköznapi írásban az írnokok egy folyóírási formáját használták, amit hieratikus írásnak nevezünk, ez könnyebb és gyorsabb volt. Míg a hivatalos hieroglifákat sorokban vagy oszlopokban lehet olvasni (bár általában jobbról balra olvasandók), a hieratikus írást mindig jobbról balra írták, általában vízszintes sorokban. Később a démotikus írás, az írás egyik újabb formája vált elterjedté, és ez az írásforma – a másik, hivatalos hieroglifákkal együtt – szerepel a Rozetta kövön a görög szöveg mellett.
Az időszámításunk szerinti első század környékén a kopt ábécét kezdték használni a démotikus írás mellett. A kopt egy módosított görög ábécé, néhány démotikus jellel kiegészítve. Bár a hivatalos hieroglifákat az időszámításunk szerinti negyedik századig használták szertartásos célokra, végül csak egy maroknyi pap tudta már őket elolvasni. Ahogyan a hagyományos vallási intézményeket felszámolták, a hieroglifikus írás tudománya jórészt elveszett. A megfejtésükre irányuló törekvések Egyiptom bizánci és iszlám befolyás alatti koráig nyúlnak vissza, de csak 1822-ben, a Rozetta kő megtalálása után, Thomas Young és Jean-François Champollion kutatásai következtében nyertek, majdhogynem teljes mértékű megfejtést.

Egyiptom gazdag volt építő- és díszítőkövekben, rézben, és ólomércben, aranyban, és féldrágakövekben. Ezek a természetes erőforrások lehetővé tették az ókori egyiptomiak számára, hogy világcsodákat építsenek, szobrokat faragjanak, eszközöket készítsenek, és ékszereket készítsenek. A balzsamozók sót használtak a mumifikálásra, és gipszük is volt, amiből vakolatot készítettek. Érctartalmú köveket a keleti sivatag gázlóin találtak és a Sinai hegyen, ezek kitermelésére nagyobb államilag felügyelt expedíciók vállalkoztak. Núbiában kiterjedt aranybányák voltak, és a világ első ismert térképeinek egyike e vidék egyik aranybányáját ábrázolja. A Hammameti gázló gránitban és homokkőben és aranyban volt gazdag. A kovakő volt az első ásványi anyag, amit szerszámok készítésére használtak, és a kovakő kézibalták szolgálnak tanúként a Nílus völgyének legkorábbi benépesítéséről. Ásványi anyag darabokból gondosan pengéket és nyílhegyeket készítettek, ezek kevésbé voltak kemények, és hamarabb tönkrementek, mint a később rézből készült ugyanilyen eszközök.

Az egyiptomiak ólomból hálónehezéket készítettek, ólomnehezéket, és kis figurákat. A réz volt a legfontosabb fém, amit eszközkészítésre használtak az ókori Egyiptomban és ezt malachit ércből készített kazánokban olvasztották, amit a Sinai hegyen bányásztak. A munkások aranyat gyűjtöttek, ahogyan a rögöket kimosták a folyó üledékéből, vagy egy sokkal keményebb folyamatban leőrölték és kimosták az aranytartalmú kvarcitot. Vaslelőhelyeket felső Egyiptomban találtak, és ezeket a késői szakaszban termelték ki. Minőségi építőkövekben bővelkedett Egyiptom; az ókori egyiptomiak a Nílus mellett bányászták a mészkövet, Asszuánban a gránitot és bazaltot, homokkövet pedig a keleti sivatag dűnéin. Díszítőkövek lelőhelyeiben is gazdag volt Egyiptom, mint például porfírban, alabástromban és karneolban, amit a keleti sivatagban gyűjtöttek még az Első Dinasztia előtt. A Ptolemaioszi és római időkben smaragdot és ametisztet is gazdagon kitermeltek.

Az egyiptomiak úgy hitték, hogy az emberek és állatok közötti kiegyensúlyozott kapcsolat lényegi eleme a kozmikus rendnek; ezért az emberek, állatok és növények egy egységes egész tagjaiként voltak tisztelve. Az állatok, a háziasított és a vadállatok ennél fogva a spiritualitás, társaság és fenntartás kritikus elemei voltak az ókori egyiptomiak számára. A szarvasmarha volt a legfontosabb haszonállat;az adminisztráció adókat vetett ki a lábasjószágokra a rendszeres népszámláláskor, a csorda nagysága az birtok vagy templom presztízsét és fontosságát tükrözte, amelyik birtokolta azt. A szarvasmarha mellett az ókori egyiptomiak juhot, kecskét és sertést is tartottak. A szárnyasok között pedig ott volt a kacsa, a lúd, és a galambok, amiket hálóval fogtak el, és tanyákon neveltek, ahol tésztával tömték őket, hogy minél kövérebbek legyenek. A Nílus számos halfajtának is otthont adott. A méheket szintén a Régi Királyság alatt háziasították, amik mézet és viaszt adtak.

Az ókori egyiptomiak szamarakat és ökröket használtak teherállatként, és azok voltak felelősek a a termőföld felszántásáért és a vetőmagok elvetéséért. A kövér ökör lemészárlása központi része volt egy felajánlási szertartásnak. A lovakat Hikszosz honosította meg a Második középszakaszban, és bár a tevét ismerték az Új Királyságban, nem használták háziállatként egészen a késői szakaszig. Bizonyíték van arról is, hogy egy rövid ideig elefántokat is használtak a Késői Szakaszban, de megfelelő legelők hiányában erről letettek. A kutyák, macskák és majmok elterjedt családi háziállatok voltak, míg egzotikusabb háziállatokat Afrika szívéből importáltak, mint például oroszlánt a nemesség számára. Hérodotosz megfigyelte, hogy az egyiptomiak voltak egyedül azok, akik az állatukat a házukban tartották. A predinasztikus és késői szakaszban az istenek állati formában történő imádása hihetetlenül népszerű szokássá vált; például a macska képében Básztet istennőt imádták, az íbiszben Thoth istent, és ezeket az állatokat nagy mennyiségben tenyésztették különféle farmokon a rituális feláldozásuk céljából. 

A kedvező földrajzi tényezők hozzájárultak az ókori egyiptomi kultúra sikeréhez, ami legfőképpen termékeny földben volt gazdag, amit a Nílus folyó évenkénti áradása okozott. Az ókori Egyiptomiak így képesek voltak rengeteg élelmet termelni, és ez lehetővé tette, hogy a népesség több időt és erőforrást fordítson a kulturális, technológiai, és művészeti vívmányokra. A föld központi szerepet töltött be az ókori Egyiptomban, mert az adókat az alapján vetették ki, hogy mennyi földet bitrokolt egy-egy személy.

A föld megművelése Egyiptomban a Nílus folyó ciklusain alapult. Három évszak volt ennek alapján: Akhet (áradás), Peret (ültetés), és Shemu(aratás). Az áradás évszaka júniustól szeptemberig tartott, és a folyó partjain egy ásványi anyagban gazdag réteget hagyott maga után, ami a gabonák termesztésére ideális volt. Az áradások után a növekedési évszak októbertől februárig tartott. A gazdák elültették a magokat a mezőkön, amiket csatornákkal és árkokkal öntöztek. Egyiptomban rendkívül kevés eső esett, ezért a gazdák a Nílustól függtek, hogy az öntözze a gabonáikat. Márciustól májusig a gazdák sarlókat használtak, hogy learassák a terményeiket, amiket ezután cséphadaróval csépeltek, hogy elválasszák a szalmát a gabonaszemektől. A rostálás leválasztotta a pelyvát a gabonáról, és a gabonát ezután arra használták, hogy lisztet őröljenek, sört főzzenek belőle, vagy raktározzák későbbi használatra.

Az ókori egyiptomiak tönkét és árpát termesztettek, és számos más gabonát, ami arra szolgált, hogy a két fő élelmiszerforrást, a kenyeret és a sört előállítsák belőle. A lent gyökerestől kitépték, mielőtt még virágozni kezdett volna, ezt a száruk rostjaiért termesztették. Ezeket a rostokat szétválasztották és fonalat fontak belőle, amiből később vásznat szőttek és ruhák gyártására használták fel. A papirusztermesztés a Nílus folyón a papír előállítása miatt volt fontos. Zöldségeket és gyümölcsöket kerthelyiségekben termesztettek, a lakóterületekhez közelebb, magasabb talajon, ezeket kézzel locsolták. A zöldségek közé póréhagyma, fokhagyma, dinnyék, tök, hüvelyesek, saláta és egyéb gabonák tartoztak, a szőlővel együtt, amiből bor készült.

A jogi rendszer vezetője hivatalosan a fáraó volt, aki a törvények beiktatásáért, az igazság közvetítéséért, és a törvényes rend fenntartásáért volt felelős, ez egy olyan fogalom, amire az ókori egyiptomiak Maat-ként hivatkoznak. Bár nem maradtak fent jogszabályok az ókori Egyiptomból, a bírósági dokumentumok azt mutatják, hogy az Egyiptomi jog a jó és a rossz józan értelmezésén alapult, ami hangsúlyozta a megállapodások elérését, és a konfliktusok megoldását ahelyett, hogy ragaszkodott volna a rendeletek egy bonyolult rendszeréhez. A helyi vének tanácsa, amit Kenbetnek neveztek az Új Királyságban, felelős volt az olyan bírósági ügyek intézéséért, amik kisebb panaszokról vagy vitákról szóltak. A komolyabb ügyek, mint amilyen a gyilkosság, a nagyobb földterület adásvételi ügyletek, és a sírrablás a Nagy Kenbet fennhatósága alá tartozott, amit a vezír vagy a fáraó elnökölt. A felperesek és a sértettek önmagukat képviselték, és esküt tettek, hogy az igazat mondták. Bizonyos esetekben az állam a az ügyész és a bírószerepeit is magára vállalta, és ütéssel kínozhatta a vádlottat, hogy beismerésre bírja őt, vagy a közreműködő bűntársak neveit kiszedje belőle. Az ítélet súlyától függetlenül a bírósági írnokok dokumentálták a panaszt, a tanúvallomást és az ítéletet, hogy azok jövőbeli hivatkozások alapjául szolgáljanak.

A kisebb bűntettek büntetése járhatott pénzbírság befizetésével, veréssel, az arc megcsonkításával, vagy száműzetéssel, a sérelem súlyától függően. A komoly bűntettek, mint amilyen a gyilkosság vagy a sírrablás volt, kivégzéssel jártak, ami a bűnöző lefejezését, megfojtását, vagy karóba húzását jelentette. A büntetés kiterjedhetett a bűnöző családjára is. Az Új Királyság kezdetén a jósdák nagy szerepet töltöttek be a jogi rendszerben, mind a polgári, és büntetőjogi igazságszolgáltatásban. Ez úgy történt, hogy egy eldöntendő kérdést tettek fel az istenség számára az ügy igazságára vagy hamisságára vonatkozóan. Az istenség, amit számos pap hordozott, igazságot szolgáltatott úgy, hogy kiválasztotta egyiket vagy másikat, előre vagy hátra mozdult, vagy a válaszok közül egyikre vagy másikra mutatott, amit egy darab papiruszra vagy cserépre írtak.

Az egyiptomi társadalom erősen rétegződött, és a szociális helyzetet hangsúlyosan fejezték ki. Termelők tették ki a népesség túlnyomó részét, de az mezőgazdasági termelés jogát közvetlenül az állam birtokolta, a templom, vagy a nemes család, akié a föld volt. A termelőknek munkával kellett adózniuk, és az öntőzésben vagy az építészeti munkák során kellett dolgozniuk robotrendszerben. A művészek és az iparosok magasabb státuszban voltak, mint a termelők, de ők is állami irányítás alatt voltak, azokban a boltokban dolgoztak, amik a templomokhoz tartoztak és közvetlenül az állami kincstárból kapták a fizetést. Az írnokok és hivatalnokok adták az ókori Egyiptom felső osztályát, ők voltak az úgynevezett „fehérszoknyás osztály”, arra való utalással, hogy fehérített vászonöltözetben jártak, ami jelezte rangjukat. A felső osztály erősen kifejezte a szociális helyzetét a művészeten és az irodalmon keresztül. A nemesség alatt papok, orvosok, és mérnökök voltak, akik különleges képzésben részesültek a szakterületükre vonatkozóan. A rabszolgaság ismert volt az ókori Egyiptomban, de a mértéke és jelentősége ennek a gyakorlatnak máig nem tisztázott.

Az ókori egyiptomiak a férfiakat és nőket, beleértve minden embert a rabszolgákon kívül az összes társadalmi osztályban lényegében egyenlőnek tekintettek a törvény szerint, és még a legutolsó termelő is petíciót adhatott be a vezírnek és kérhette panaszainak jogi orvoslását. A férfiaknak és a nőknek is joga volt a magántulajdonuk birtoklására és eladására, szerződések megkötésére, házasságot kötni és elválni, örökséget kapni, és jogi vitákat rendezni a bíróságon. A házasságot kötött párok közösen birtokolhatták a tulajdonukat, és megvédhették magukat a válástól házassági szerződésekkel, amik gazdasági kötelezettségekkel bírtak a férfi számára a feleség és a gyermekek felé, abban az esetben ha a házasság véget ér. Az ókori Görögországhoz és Rómához képest és még modernebb helyekhez képest is a világban, az ókori egyiptomi nőknek sokkal több személyes lehetősége volt céljainak elérésére. Nők, mint Hatsepszut és Kleopátra még fáraók is lehettek, míg mások úgy uralkodtak, mint Ámon Isteni Feleségei Ezen szabadságok ellenére az ókori egyiptomi nők sokszor nem vállaltak szerepet a hivatalos adminisztrációban, csak másodlagos szerepet töltöttek be a templomokban, és nem voltak annyira képzettek, mint a férfiak.  

A fáraó volt az ország abszolút uralkodója és, legalábbis elméletileg, teljes irányítása alatt tartotta  a vidéket és annak erőforrásait.  A király volt a legfőbb hadügyi parancsnok, és a kormányzat feje, aki a hivatalnokainak  bürokráciájára támaszkodott annak érdekében, hogy sikeresen végre tudja hajtani az ügyeit. Az adminisztráció vezetésével a második embere volt megbízva, a vezír, aki a király megbízottjaként cselekedett és a vidék felméréseit, a kincstárat, az építészeti fejlesztéseket, a jogi rendszert és az archívumot kezelte. Regionális szinten az ország 42 adminisztratív régióra oszlott, ami nomosz névre hallgatott, és mindegyiket egy nomark vezetett, aki elszámolással tartozott a vezírnek az irányítása felől. A templomok voltak a gazdaság gerince. Nemcsak az imádság helyei voltak, de felelősek voltak a nemzet javának tárolásáért és összegyűjtéséért is, gabonaraktárak és kincstárak rendszerén keresztül, amit gondnokok felügyeltek, akik újra elosztották a gabonát és a javakat.

A gazdaság nagy része központilag szervezett volt és szigorúan ellenőrizték is. Bár az ókori egyiptomiak nem használtak pénzérméket a késői szakaszig, használtak egyféle pénz-barter rendszert, ami a gabona standardon alapult, valamint a deben súlymértéken, ami 91 grammnyi réz vagy ezüst  súlya volt, és közös címletet jelentett. A munkásokat gabonában fizették ki; egy egyszerű munkás 5 és fél zsák (200 kg) gabonát kereshetett havonta, míg egy elöljáró hét és fél zsákot is kereshetett (250 kg). Az árak stabilak voltak mindenhol az országban és listákon vezették őket, hogy a kereskedelmet irányítani tudják; például egy ing 5 réz debenbe került, míg egy marha 140 debenbe került. A gabonát más javakra cserélhették a fix árlista alapján. Az i. e. ötödik században a pénzérméket külföldi mintára bevezették Egyiptomban. A pénzeket először nemesfémek standard darabjaiként használták, mintsem igazi pénzként, de a következő évszázadokban a nemzetközi kereskedők a pénzre támaszkodtak. 

Az ókori egyiptomi civilizáció Észak-kelet Afrika ősi civilizációja, a Nílus folyó alsó vidéke körül terült el, mint a mai Egyiptom modern állama is. Egyiptom a Nílus-völgyi civilizációk egy nagyobb összességének része volt, aminek régiói Egyiptomtól délre, a mai Szudán, Eritrea és Etiópia területén helyezkedtek el. Az egyiptomi civilizáció szövetsége i. e. 3150. körül alakult ki, Felső és Alsó Egyiptom politikai egységének megszületése által, így került trónra az első fáraó, és fejlődött Egyiptom a következő három évezredben. Az birodalom történelme stabil Királyságok láncolatán keresztül korszakokra osztható, amiket bizonytalanabb időszakok választanak el egymástól, ezeket köztes időszakoknak nevezzük. Az ókori Egyiptom aranykorát az Új Királyság időszaka alatt érte el, ezen időszak után kezdődött annak lassú hanyatlása. Egyiptomot idegen hatalmak hódították meg ebben a késői szakaszban. A fáraók kora hivatalosan i. e. 31-ben ért véget, amikor Egyiptom a Római Birodalom fennhatósága alá került és római provincia lett.

Az ókori egyiptomi civilizáció sikere részben azon képességéből eredt, hogy képes volt alkalmazkodni a Nílus folyó völgyének körülményeihez. Az előre jelezhető áradásoknak és a termékeny völgy irányított öntözésének köszönhetően a völgy fel tudta halmozni a gabonát, ami hajtóerőként szolgált a közösség és a kultúra fejlődése számára. A megosztható erőforrások miatt, az adminisztráció támogatta a völgy és a környező sivatagi régiók ásványi anyagainak kiaknázását, az írás rendszerének egyik korai kifejlődését, közösségi építészeti és mezőgazdasági vívmányokat, kereskedelmet a közeli területekkel, és egy hadsereg kialakítását, hogy legyőzzék az idegen ellenséget és megerősítsék Egyiptom dominanciáját a vidéken. Ezen cselekedetek megszervezése és motivációja elit írnokok, vallási vezetők, és a fáraó ügyintézőinek vállán nyugodott, a fáraó irányítása alatt, aki biztosította az együttműködést és az egységet az egyiptomi emberek között, a vallás egy bonyolult rendszerével való szerves összefüggésben.

Az ókori egyiptomiak számos vívmánya volt például a kőfejtés, a kérdőívezés, az építészeti technikák, amit a hatalmas piramisok, templomok és obeliszkek építése során alkalmaztak; a matematika rendszere, egy gyakorlati és hatékony gyógyászati rendszer, öntözési rendszerek és mezőgazdasági termelő technikák, az első ismert hajók, az egyiptomi kerámia és üvegtechnológia, az irodalom új formái, és a békeszerződés első ismert formája. Egyiptom sokáig tartó hagyatékot adott nekünk. A művészetét és építészetét széles körben másolták, és a kincseit a világ messzi tájaira is elvitték. Csodáinak romjai írók és utazók fantáziáját inspirálták évszázadokon keresztül. A korai modern szakasz antikvitások és a feltárások felé tanúsított új keletű érdeklődése az egyiptomi civilizáció tudományos feltérképezéséhez vezetett, és a tőlük ránk hagyott kulturális örökség nagyobb elismeréséhez is.