Az istenekbe és a túlvilágba vetett hit a kezdetektől az egyiptomi civilizációban gyökerezett; a fáraó irányítása a királyok isteni jogán alapult. Az egyiptomi panteont természetfeletti erővel bíró istenek népesítették be, és azokat segítségül vagy védelem érdekében hívták. Viszont az isteneket nem mindig tekintették jóindulatúaknak, és az egyiptomiak úgy hitték, hogy felajánlásokkal és imákkal kell őket kibékíteni. A panteon szerkezete folyton változott, amikor új istenségeket vezettek be a hierarchiába, de a papok nem tettek erőfeszítést annak érdekében, hogy rendet tegyenek a sokféle és sokszor egymásnak ellent mondó teremtésmítoszok és történetek között, hogy egy egységes és következetes rendszert hozzanak létre. Az istenségek fogalmait nem tekintették egymásnak ellentmondónak, inkább a valóság különféle rétegeit jelentették.
Az isteneket kultikus templomokban imádták, amit a király javára cselekvő papok szolgáltak. A templom közepén az imádott isten szobra állt egy oltárral. A templomok nem szolgáltak az egyházközösség nyilvános imádkozóhelyéül, csak bizonyos ünnepnapokon nyitották az istenséget hátán hordozó oltárt a nyilvánosság számára. Általában az isten területe el volt zárva a külvilág számára, és csak a templomi személyzet számára volt elérhető. A hétköznapi emberek magánszobrokhoz imádkozhattak otthonukban, és amulettek jelentetté a védelmet a káosz erői ellen. Az Új Királyság után a fáraó szerepe kevésbé lett hangsúlyos, mint spirituális közbenjáró, inkább közvetlenül az isteneket imádták. Ennek eredményeképpen a papok jósdák rendszerét építették ki, hogy az istenek akaratát eljuttassák az emberekhez.
Az egyiptomiak úgy hitték, hogy minden emberi lény spirituális és fizikai részekből lett megalkotva. A test mellett minden embernek volt egy árnyéka, egy személyisége vagy lelke (ba), életereje (ka) és egy neve. A szívet tekintették az agy helyett a gondolatok és az érzelmek központjának. A halál után a test spirituális része elszakad a testtől, de a fizikai maradványokra (vagy egy helyettesítőre, például egy szoborra) van szüksége, hogy végleges otthonául szolgáljon. A z elhunyt végső célja az volt, hogy a ká-ja és a bá-ja újra egyesüljön és egy legyen az „áldott holtak” közül, hogy akh-ként, azaz „hatékonyként” éljen. Annak érdekében, hogy ez megtörténjen, az elhunytat érdemesnek kellett, hogy találják rá egy próbán, amiben a szívét mérlegre teszik az „igazság tollával” szemben. Ha érdemesnek találtatott, folytathatta a létezését a földön a spirituális formájában.
